A sportban való részvétel, a sporttevékenység, mint önként vállalt feladatrendszer pozitív, személyiségfejlesztő hatása nem vitatható. Önmagában azonban nem elegendő a sportoló teljes emberré formálásához. Összetett hatásrendszer, mégis bizonyos irányokban kevéssé, más irányokban pedig erőteljesebben, az átlagosnál jobban hat fejlesztőleg az egyénre.

A személyiség nagyon speciális iránya, elsősorban fizikai fejlesztő hatások hangsúlyával továbbá az adott sportágra jellemzően egyes esetekben egészen kivételes módon nyilvánul meg, pl. ilyen a birkózók, ökölvívók fájdalomtűrése. (Bár ennek a hétköznapi életben is lehet szerepe, pl. a katonai szolgálatnál, a nők szülési procedúrájában, ez utóbbiakban is egyre inkább a megelőzésre fektetünk hangsúlyt a modern technikák segítségével, mégis elkerülhetetlenek az életben.) De oly mértékű önuralomra és fájdalom elviselésére általában az életben mégsincs szükség, mint az említett sportágaknál, általában a közvetlen harcmodor miatt.

Hasonlóképpen nem kiküszöbölhető az edzés hatására beálló izomfáradás, a hosszú távok teljesítésének velejárója, a kimerültség érzése. Mindezek elviselésére a sportban az egyént fokozatosan hozzászoktatva nevelni kell.

Az előbbi példáink inkább a sport bizonyos irányokban kifejtett felfokozott hatásának elviselésére azt mutatták be, hogy a személyiségnek különleges irányokban való, a hétköznapi ember élete számára túlzottan erőteljes befolyása is van.

A másik irányban is végig kell gondolnunk, vajon miért nem pótolja a sportban való részvétel a teljes pedagógiai folyamatot. Erre még talán könnyebb a magyarázatot megértenünk. Sajnos sok példáját látni a képzetlen, tanulatlan, viselkedésben deviáns sportolói megnyilvánulásoknak. Ezekből igen könnyen általánosít rossz irányba a közvélemény, arra következtetve, hogy maga a sport teszi ilyenekké őket. Legtöbbször pedig mindössze arról van szó, hogy teljes idejüket és energiájukat leköti a sport, nem tudnak mellette művelődni, a megfelelő társasági viselkedésmódokat elsajátítani. A rendszeres iskolai nevelőhatást, a társas kapcsolatok hatásait az iskolán belül, a megfelelő ehhez kapcsolódó művelődési lehetőségeket természetes, hogy a sporttevékenység nem képes mind magában hordani.

Az iskolai, ezt megelőzően a családi nevelőhatást jó esetben, a kellő összhang biztosításával a sport kiegészítheti, eredményeit felfokozhatja, de át nem vállalhatja. A személyiség fejlődése bonyolult, soktényezős folyamat, komplex jellegű, amelyben a sportnak is megvan a sajátos helye és szerepe, s nem szakítható ki ebből a rendszerből.

Gyakran tapasztaljuk az ellenkezőjét is. A szülők például elvárják az iskolától vagy a sporttól, hogy „embert faragjon” a gyermekükből, vagy számon kérik tőle a gyermek „kisiklásait, sikertelenségeit” valamely területen. Annak ellenére, hogy mindkettő külön-külön is, de együttesen nagy emberformáló erő (az iskola és a sport is), de egyik sem önmagában ható tényező.

Mind az iskola, mind a sport hatásos nevelőerő, de nem mindenható és főként nem önmagában ható erő, csak a társadalmi összhatásrendszer részeként jutnak érvényre emberfejlesztő pozitívumai.

A sport nem teljesíti pedagógiai feladatát teljes értékűen addig, amíg a sportolókat ezzel párhuzamosan és intézményesen nem nevelik teljes értékű emberekké, tudatos állampolgárokká. A sportban jelentkező negatív tendenciákat is csak abban az esetben lehetséges kivédeni, az „éremmánia”, az olimpiai „aranyláz”, a „cél szentesíti az eszközt” szemlélet érvényesülését ellensúlyozni. Fontos, hogy sportolóink teljes értékű pedagógiai folyamatban fejlődjenek, s ezen belül a sporttevékenység egy nagyon értékes (de nem egyedüli) hatótényező. Ezt az összefüggést egy szójátéknak tűnő mondattal fejezhetjük ki talán legtalálóbban, fejezetünk mottójaként: a sport – az abban részt vevő sportoló tevékenysége – nevelési folyamat, amely azonban nem egyenlő a sportoló nevelésének teljes folyamatával.

Kétségtelenül a legszorosabb összefüggést a pedagógiai célokkal, személyiségfejlesztő hatásrendszerünk középpontban álló legfőbb színterén, az iskolában, az iskolai sportban tudjuk biztosítani. Jellegében ez azonban inkább tömegsportnak tekinthető, bár esetenként, főleg a felsőoktatási szinten, egyes személyek esetében az élsporttal is kapcsolódik. Az iskolai sport tartalmilag, célkitűzéseiben és helyileg is jobban kötődik az iskolához, egyetemes nevelési céljainkat az iskolai élet, mint sajátos pedagógiai „közeg”, a testnevelő, mint szélesen pedagógiailag is képzett „edző” biztosítják az egységes pedagógiai ráhatást a sportolóra. Ezért kellene ennek a területnek a sportra való kiválasztás alapbázisává válnia. Ehhez azonban jól kidolgozott – a régmúlt időkben jól működő és az iskolai élet egészét is pozitívan befolyásoló – iskolai versenyrendszer visszaállítására lenne szükség.

A sport általában azonban önálló társadalmi jelenség, ami azt jelenti, hogy nem a nevelési rendszeren belül helyezkedik el, bár nevelési hatása kétségtelen. A korábbiakban tisztáztuk, hogy ez a hatás bármilyen erőteljes és jelentős, a sport céljainak és az adott sportág specifikumainak megfelelően jut érvényre.

A sportoló sportra való felkészítése a teljesítményt növelő céltudatos pedagógiai folyamat, melynek folyománya a sportolói személyiség pozitív alakulása, de a sportoló nevelésének – az egész pedagógiai hatásrendszeren belül – csak egy része.

A sportoló azon kívül, hogy csapatának, szakosztályának ilyen vagy olyan szintű tagja, a sportágának képviselője, a családban gyermek, férj, anya, a munkahelyén valamely beosztást vagy hivatást betöltő egyén, ha tanuló, valamely osztály tagja, vagyis átfogóan a társadalom egy egyede. Szűkebb és tágabb értelemben a legkülönfélébb nevelési hatások kereszttűzében – jó esetben összhatásrendszerében – fejti ki tevékenységét, él.

Személyiségét tehát nem csak a sport terén kifejtett tevékenysége formálja. A sokirányú befolyás közül természetesen azok érvényesülnek leginkább, amelyek legjobban lehetővé teszik öntevékenységét. S erre nem egyedüli, de igen kiváló lehetőség a sport!

Az egész ember nevelésének folyamata nagyon sok részhatásból tevődik össze – melyek megegyezőségük vagy éppen ellenirányultságuknál fogva érvényesülnek. Ebben a folyamatban nem hagyatkozhatunk a „spontaneitásra”. Az edző, testnevelő tudatos és folyamatos egyeztető, megerősítő nevelőmunkájára ezen a színtéren is szükség van. Részben azért, mert a sportolás közben kialakult jó tulajdonságok nem tevődnek át automatikusan az élet egyéb területeire, sokkal inkább szituációkhoz kötötten érvényesülnek. Az általánosíthatóságuk sokszor azon múlik, hogy az edző vagy testnevelő erre tudatosan ráirányítja-e a figyelmet vagy sem.